Csoda született

2007 február 21. | Szerző: kukonya |

     Csoda született

Néztél rám kíváncsian
sokszor kérted, mondjam el,
de a legszebb érzést, mire kevés a szó
neked, hogy is meséljem el?

Nagy szerelem volt, viharos éj
s mi akartuk azt, hogy így legyen,
mint vad csikók, ha vágtáznak keresztül
hegyeken, völgyön, réteken.

Mikor kicsiny mag, ha sarjad a földben
utat törve a fény felé,
úgy nőttél Te is méhem rejtekében
egyetlen sejtből, kis emberré.

Emlékszem még a rádöbbenésre,
mikor megtudtam, eztán hárman leszünk,
émelygős reggeleket feledve
féltő boldogsággal telt meg szívünk.

Repültek eztán a hetek, hónapok
s mint édes terhet cipeltelek,
alkonyatkor, ha veled megpihentem
meséltem néked, becéztelek.

Édesapád nevette néha,
hogy úgy járok már, mint egy kacsa,
óriás tenyerét hasamra téve
suttogta halkan, aludj baba.

Apró kezeddel jeleket adtál
itt az idő, lassan készüljek fel,
hosszú az út, még karomba zárlak
kövezve kínnal, verítékkel!

Szerettem volna mélosággal, csendben,
egy jajszó nélkül anyává lennem,
de hallottam a hangom sikoltássá nőni,
vonagló testem darabokra törni!

Jött a fájdalom újra, mint forgószél a porba
elkapott, vitt, vitt, túl az egekig,
sírtam, zokogtam, nem adhatom fel,
Istenem Őt ne, engem vigyél el!

Tán a csillagokból zuhantam vissza,
zengett a hangod, oly erős és tiszta,
apád ringatott, majd karomba tett
áhítattal néztünk, csoda született!