Bűnök bűne
Félhomályban összebújva
a mámortól nyújtózkodva,
oly aprócska, oly kicsinyke,
mégis, mint ha énekelne
útra kélt az ÉLET!
Puha pihék ölelik át,
langyos vízben elringatják,
hallja, hogy egy szív dobog,
anyukám én itt vagyok,
s hiszi várják, hogy boldogok.
De nyugalmát megzavarják
indulatok, hangos lármák,
érzi baj van, hogy szapulják,
nem szeretik, nem akarják,
minduntalan elátkozzák.
Hangja szólna, hogy ha volna
nem Ő volt ki így akarta,
könnye peregne, ha lenne,
hát nincs senki kinek fontos lenne,
kiben hitt az nem szerette!
Kintről hideg fémek hangja kong
a kis halálraítélt kuporog,
fél, remeg, nem mocorog,
angyal lesz Ő, nem emberke
pedig kicsi szíve úgy szeretne…
Álmodott Ő becézésről
két puha karról, ölelésről,
finom tejről, nevetésről,
virágokról, napsütésről,
édesanyáról, nem egyébről.
Meghal mielőtt megszületne
és a szemét közt lesz temetője,
menekült, védte csöppnyi életét,
úgy kérte volna, hogy ne tegyék,
de csak egy néma sikoly volt, nem egyéb.
Ennyi volt az élete,
imát nem mondott érte senki se,
életre hívták, majd eldobták
nem sajnálták, nem siratták,
pedig saját vérüket gyilkoltatták!